Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. október 13., szombat

Társadalmi megújhodás – forradalom nélkül

A "népiek" mozgalmának – állapítja meg az elméleti munkaközösség 1958-ban megjelent állásfoglalása – "történelmi alapja a magyar társadalom sajátos szerkezete: a végig nem vitt polgári forradalom, a feudális nagybirtok-rendszer fennmaradása. Csak ezen az alapon s ezenfelül a krónikus agrárválsággal s az 1920-as évek végétől a világgazdasági válság során egyre fokozódó s szinte katasztrofálissá vált értékesítési nehézségekkel, a parasztok osztályokra bomlásának meggyorsulásával és a szegényparasztság fokozódó elnyomorodásával magyarázhatók a ,népi' mozgalom erős antifeudális vonásai." Az Állásfoglalás a mozgalom kibontakozását és növekedését a proletárdiktatúra bukásával, az ellenforradalom demagóg nacionalista politikájának hatásával, a trianoni békeszerződés következményeivel s a baloldali erők viszonylagos gyengeségével magyarázza.
A proletárdiktatúra bukása meghatározó szerepet vitt a "népi" mozgalom ideológiájának kialakulásában. A népi írók eszméinek közös vonása, hogy mozgalmuk teljében a forradalmi utat járhatatlannak vélik: meggyőződésük, hogy a kor bezárta előttük a forradalom lehetőségét. Egység van ebben közöttük, mélyebb is annál, ahogy akkor ezt gondolhatták. Különösen átélik a csalódottság és hitetlenség következményeit az útkereső, világnézeti tisztázásra hangolt elmék – akik megszenvedve hordják magukban az ideológiai irány kutatásának felelősségét. A forradalomnak pedig nem elvi ellenségei: Petőfi példája ragyog előttük. "Valóban ez az a név, amelyben minden magyar írónak meg kell egyeznie; ez a szó jelenti irodalmunk legszebb hagyományát és legnagyobb igényét" – írta Németh László. De sokatmondó, hogy értelmezésében Petőfi már nem forradalmár demokrata, hanem erkölcsi példa, aki az "idő sodrába szökve" megvalósította szó és tett fölülmúlhatatlan egységét. Illyés Gyula híven idézi Petőfi forradalmi költészetét, de azonosulni vele már ő is csak szép álom formájában tudott: "Petőfi minden ábrándja egy szép mennybe torkollt, a plátói népbe." De ha tudják is a múlt kötelező örökségét: az erőszakos megoldástól elrettennek, eszközeikben nem bíznak, következményeit kockázatosnak gondolják. Ebben az elutasításban nem a tájékozatlanság, nem a vonakodás vagy a tétovázó bizonytalanság munkált. Történelemlátásuk arra épült, hogy koruk nem a barikádoké. Meggyőződésükké vált, hogy nincs választóvonal, ami erkölcsös esélyt biztosítana ahhoz, hogy a társadalmat két antagonisztikus táborrá lehetne különíteni. Forradalmi erőt nem látnak a munkásosztályban, de a parasztságban sem. "Elmúlt a nagy dalok kora" – írta a mozgalom legélesebb elméjű gondolkodója, Illyés Gyula 1937-ben s ez a reményvesztettség mindnyájuké. Életüket pedig arra tették, hogy a "toldozgatás" nem segít: erről győzte meg őket az Új Szellemi Front reform-ígérgetése is. Németh László írta a Három nemzedék új kiadásakor: "Az elénk került nehézségeken, láttuk, toldozgatások sosem segítenek; a helyes megoldás előfeltétele: új ízlés, új életideál, magunkba szállás, a reménytelenséget kihívó lélek, belső forradalom." Illyés Gyula műveinek is fő gondolata: "Jóhiszemű idealizmus, hogy lényegbe vágó újításokat felülről is bele lehet verni egy ország tömbjébe." De idézhetnénk Veres Pétert, Erdei Ferencet, Féja Gézát és másokat: mindnyájan vallják, hogy felülről érkező reform gyökeres változást nem ígérhet. A forradalmat mégis {305.} elutasítják, mert úgy vélik, hogy előidézheti szabályozhatatlan erők kitörését is, – a fasizmus "megmagyarázatlan" diadalának volt ilyen tanulsága, és Huizinga ekkor nevezte a nácizmust a viceházmesterek forradalmának. A népi írók indulása mást ígért: zavartalanabb pályát, merész álmok valóra váltását, szó és tett elveszett egységének visszaszerzését. Nagy idők igézetét sugallták az első művek, a pályakezdés tájékozódásai; magatartásuk a világmegjavító forradalmáré, a szigorú erkölcsbíró kérlelhetetlenségével készülnek a végső leszámolásra s a mindent eldöntő széles, nagy roham első sorában érzik magukat. Teljes változást sürgetnek, a társadalom igazi újjászületését elkerülhetetlennek hiszik. Ez az érzület szólalt meg Illyés Gyula avantgardista verseiben és Erdélyi József első köteteiben. Ez a forradalmi láz hevítette Kodolányi János első írásait. Az induló Veres Péter és Darvas József puritanizmusát a forradalmi szigor érteti meg. A húszas években a későbbi népi írók egy része közvetlen kapcsolatban állt a forradalmi munkásosztállyal: életrajzi tények és művek szólnak erről a találkozásról. Erdélyi József a forradalom katonájának nevezte magát; Illyés Gyula két művet szentelt ezeknek az éveknek a megörökítésére: Kodolányi János a Korunk vitázó cikkírója, József Attilával együtt vett részt folyóirat alapításban (Front); Veres Péter önéletrajzában számol be arról az ösztönzésről, amit szellemi fejlődése a munkásmozgalom és a marxizmus iskolájának köszönhetett. A húszas és harmincas évek fordulója azonban lefékezte, majd meg is törte a lendületet. A forradalmi munkásmozgalom "baloldalisága", szektaszelleme, de a történelem alakulása sem kedvezett a lázadás szellemének. A népi baloldal ezután sem válik a forradalom ellenségévé, idézi történelmi példa gyanánt és hallgatva őrzi a jövő egyetlen megoldásaként. De azt csaknem egybehangzóan vallják – Darvas kivételével –, s a népi írók ideológiájának ez egyik eleme, hogy a magyar munkásosztály nem lesz már képes újabb forradalomra. Nagy esélyét 1919-ben, amikor az idő kiválasztottja volt, eljátszotta és ezzel elesett a történelemformálás lehetőségétől. Új erőt kell felkutatni, lappangó energiákat mozgósítani, mert a magyarság a "szétszóródás" nagy próbatétele és tragédiája előtt áll, miként Ady is jövendölte. A népi írók e "nemzeti szorongás", halálsejtelem tudatával kezdik el munkájukat: vitatkoznak vele egy életen át – mint Németh László írja –, küzdenek ellene az ország föltérképezésével, a tennivalók számbavételével, de szembeszegülésük mindig is őrizni fogja a nemzeti pesszimizmus hangsúlyait, rémlátásait. A forradalom mind messzebb kerül: a társadalmi megváltás szép, 19. századi rögeszméjeként a "plátói világ" édenkertjének emlékévé válik, amit a harmincas évek romantikaellenes kijózanultsága már csak ritkán idéz s akkor is kétellyel vegyítve. A figyelem ettől kezdve a már jelzett három irányba különül szét, de mindhárom tájékozódás őriz valamit a közös indításból is. Őrzi az igényt, hogy föl kell fedni a magyar élet és szellem sajátszerűségeit, helyzetünk különleges összetevőit. A hangsúly gyakran arra tevődik át, ami az európaitól, az általánostól elválaszt, ami eredetien, ősien magyar, a jelenben és a jövőben is nemzetien sajátos. Elkezdődik a "mi a magyar?" kutatása, megszületik a magyarságtudomány, a történelem és az irodalom múltjának feltárása a "nemzeti jelleg" minél tökéletesebb kifürkészésével kezd azonosulni. A "magyar sors" megfogalmazása lesz a harmincas évek végétől a népiek számára az idő legnagyobb kérdése. Ezt keresik a nyelvileg és etnikailag egységes.
{306.} parasztság érintetlen társadalmi erejében és szellemi kultúrájában. (Veres Péter, Féja Géza). A sorstudat erkölcsi hordozására akarják ránevelni a jövő kovászának szánt elit értelmiséget (Németh László). A hatalom és a civilizáció által múltjából kiforgatott magyarságot vissza akarják vezetni éltető hagyományainak világába (Kodolányi János, Tamási Áron). Társadalomrajzok, tanulmányok, regények, költemények is születnek e program jegyében s kudarcba fulladt politikai vállalkozásuk is megkísérelte, hogy a harmincas évek nagy szellemi tettvágyát a társadalmi cselekvés számára fogja be.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...