Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. október 13., szombat

Bibó István (politikus) a legnagyobb magyar gondolkodó




István Bibó politic c. 1935.jpgBibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. – Budapest, 1979. május 10.) Széchenyi-díjas (posztumusz, 1990), jogi doktor (Szeged, nemzetközi jog, 1933, jogbölcselet, 1934, habilitált, 1940), egyetemi tanár (politikatudomány, Szeged, 1946-1950), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946-1949), a Kelet-európai Intézet elnökhelyettese (1947-1949), könyvtáros (ELTE Egyetemi Könyvtár, 1951-1957, KSH, 1963-1971), politikai fogoly (1957-1963). Nemzetközileg kimagasló, hazai viszonylatban pedig a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó, 1956-ban a Harmadik Nagy Imre-kormány - a szovjet megszállás után helyén kitartó, s a megszállás ellen tiltakozó - államminisztere. Bibó István (1877–1935) szegedi egyetemi könyvtárigazgató fia.


Élete 

Ősei apai ágon több generációra visszamenőleg értelmiségi pályát választó jogvégzett mezővárosi református köznemesek voltak, akik Kiskunhalason, elődeik pedig – nagy valószínűséggel – az erdélyi Baráthoson éltek. Édesapja előbb Budapesten minisztériumi tisztviselő, majd Szegeden az egyetemi könyvtár igazgatója, amatőr filozófus, független szellemű és függetlenségi beállítottságú személyiség volt. Édesanyja, Graul Irén tolsztojánus szemléletű humanista autonóm egyéniség, feltehetőleg Elzászból elszármazott, német nevű, a családi hagyomány szerint elzászi francia katolikus eredetű, délvidéki, majd budapesti család lánya volt, akinek édesapja közszolgálatba lépett értelmiségiként dolgozott. Apai nagyanyja, Talányi (Treffler) Vilma kikeresztelkedett zsidó családból származott, annak jómódú édesapja az alföldi Kunszentmártonban mint orvos tevékenykedett. Bibó Istvánnak egy testvére, húga volt, Bibó Irén.
Budapesten Domokos Lászlóné Új Iskolájában végezte elemi iskolai tanulmányait, majd 1921-től Szegeden a piarista gimnáziumban tanult, mivel édesapja Szegeden lett egyetemi könyvtári igazgató, majd etnológus. 1929-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult, ahol 1933-ban államtudományi, 1934-ben jogtudományi diplomát szerzett. 1933–1934-ben Bécsben, majd Genfben folytatta tanulmányait.
Jogi gyakorlatát a királyi ítélőtáblán és a királyi törvényszéken szerezte, 1938 júniusától bírósági jegyző, majd novembertől az Igazságügyi Minisztérium tisztviselője. 1937 októberében a Márciusi Front programnyilatkozatának egyik szövegezője.
Családi életében fordulópontot hozott az 1940-ben Ravasz Boriskával, Ravasz László református püspök lányával kötött házassága. A kitűnő pedagógus és történész feleségben emberileg és szakmailag méltó párt és haláláig hű társat talált. Házasságukból három gyermek született.
A világháború beszűkítette tevékenységi körét. 1944 nyarán békeajánlat-tervezetet fogalmazott. A német megszállás során minisztériumi tisztviselőként menleveleket állított ki egészen október 16-ai letartóztatásáig. Pár napos fogsága után a világháború végéig bujkálni kényszerült. Apósa, Ravasz püspök bújtatta a Budapesti Református Teológiai Akadémia pincéjében.
1945 márciusától 1947 júliusáig Erdei Ferenc felkérésére a Belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, a megyerendszer reformján dolgozott, a Nemzeti Parasztpárt delegáltja a Jogi Reformbizottságba. Meghatározó résztvevője a választójogi törvény (1945. évi VIII. tc.) és az 1945. november 4-ei választás előkészítésének. Jelentős munkája a Valóság (folyóirat) 1945. októberi számában megjelent A magyar demokrácia válsága című írása, mely nagy vitát gerjesztett. Az embertelenség minden formáját elítélve ellenezte a magyarországi németek kitelepítését. A második világháború után a Válasz rendszeres szerzője.
1946 júliusától 1950-ig a Szegedi Tudományegyetem professzora és a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Professzorságától megfosztása, állásának elvesztése után 1951-től az ELTE Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett. Itt érte a sorsfordító 1956-os forradalom.

Szerepe a forradalomban 

1956. október 30-án részt vett a Nemzeti Parasztpárt majd november 1-jétől új nevén a Petőfi Párt újjászervezésében. A párt november 2-án Farkas Ferenccel együtt miniszternek jelölte az új, Harmadik Nagy Imre-kormányba, és így november 3-án államminiszterré nevezték ki.
De e minőségében a miniszterelnökkel már nem tudott találkozni. November 4-én megindult a katonai invázió. Nagy Imre miniszterelnök az Országházból drámai hangú rádióbeszédben jelentette be: "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt."[1] Majd munkatársaival és családtagjaikkal együtt a jugoszláv követségen kért menedéket.
Bibó ezután érkezett be az érte küldött autóval a Parlamentbe. Ott tárgyalt Tildy Zoltánnal és másokkal, majd mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz. Egyfelől felszólította a magyar népet, hogy "a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen". Másfelől kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében.[2] A parlament épületét november 6-án hagyta el. Kijövetele után Expozé a magyarországi helyzetről címmel készített egy összefoglalást, majd egy tervezetet a kiegyezéses kibontakozásról, melyet eljuttatott az amerikai, az indiai és más követségekre. Miniszteri megbízatása hivatalosan november 12-én szűnt meg a kormány felmentésével és ennek a Magyar Közlönyben való közzétételével.[3]
Újabb javaslatot dolgozott ki a „magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet a - november 14-én Újpesten, az Egyesült Izzóban megalakult - Nagybudapesti Központi Munkástanács tárgyalási alapnak fogadott el, ám a tárgyalások csak színleg kezdődtek meg. December elején K. P. S. Menonnal, India budapesti nagykövetével tárgyalt és átadta neki a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról című, Farkas Ferenccel, Varga Istvánnal, Féja Gézával és Tamási Áronnal közös írását. 1957 elején írta Magyarország és a világhelyzet című tanulmányát, mely német nyelven jelent meg szeptember 8-án a bécsi Die Presse napilapban.
Bibó István 1970-ben.
Május 23-án letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. Perének másodrendű vádlottja volt Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök. A harmadrendű vádlott Regéczy-Nagy László volt, az 1988-ban alapított Történelmi Igazságtétel Bizottság jelenlegi elnöke. Állítólag személyesen Nehru indiai elnök közbenjárására álltak el a halálbüntetéstől. Az 1963. évi amnesztiával szabadult, majd nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben fordított, munkáit rendezte, kisebb műveket publikált. Londonban jelent meg 1976-ban A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai tanulmánya angol nyelven. 1979. május 10-én hunyt el Budapesten, az Óbudai temetőben temették el, temetésén Kenedi János és Illyés Gyula mondott beszédet. Ez az alkalom volt a demokratikus ellenzék első nyílt fellépése.

Tudományos munkássága

Érdeklődött a jogelmélet, a nemzetközi jog, a közigazgatás, az államelmélet, a politikai történelem iránt, különösen a jog kényszerrel és hatalommal való összefüggése, a nemzetközi szankciók, a nemzetközi jogerő és a nemzetközi bíráskodás problémája, az államhatalmak elválasztásának elmélete, a közép- és kelet-európai politikai fejlődés torzulásai foglalkoztatták. A Kádár-rendszerrel szemben csöndes és határozott távolságot tartott, feddhetetlen erkölcsössége és tudományos teljesítménye által az ellenzéki értelmiség példaképévé vált.
Gyakorlati szellemi képességeire jellemző, hogy az 1945. novemberi választás szervezőjeként kifejlesztett egy egyedi technikát arra, hogy a rendelkezésre álló roppant szűkös időtartam alatt - a tevékenységek időtartamának átfedéseivel - a választás egésze lebonyolítható legyen. E technika a nyugat-európai szervezéselmélet tudományában is csak az 1950-es években jelent meg - természetesen Bibótól függetlenül.[4]

Díja 

  • Széchenyi-díj (1990, posztumusz) – A magyar államiság sorskérdéseihez, a közép- és kelet-európai térség népeinek együttműködése és fejlődési perspektíváinak problémáihoz kapcsolódó kutatási tevékenységéért, valamint a politikai elmélet kérdéseinek vizsgálatában elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért.

Emlékezete 

Sírja az Óbudai temetőben.
1996 óta működik a Bibó István Szellemi Műhely (www.bibomuhely.hu), amely életművének tárgyilagos feldolgozására, az életmű hazai és nemzetközi kontextusának feltárására és viszonyítására, a hazai eszmetörténet művelésére, valamint a demokratikus szocializációs minták meghonosítására törekszik.
Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 12. kötetben: 1. Az államhatalmak elválasztása. Argumentum Kiadó - Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011, 2. Politikai hisztériák. Argumentum Kiadó - Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011, 3. 1956. Argumentum Kiadó - Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011. Centenáriumi megemlékezés: wwww.forrasfolyoirat.hu/2011.június, www.korunk.ro/2011.július.

Néhány jelentősebb munkája

Az európai egyensúlyról és békéről. Békecsinálók könyve (Kézirat: 1942-1944, kiadva: 1986)
A békeszerződés és a magyar demokrácia. (1946)
A magyarságtudomány problémája.(kefelevonat: 1948, kiadva: 1986) Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. (1948)
Emlékirat: Magyarország helyzete és a világhelyzet. (Kézirat és külföldi kiadás: 1957, emigráns magyar kiadás: 1960, hazai kiadás: 1990)
Uchrónia (kézirat: 1968, kiadva: 1990). Az 1956 utáni helyzetről. (kézirat: 1978, kiadva: 1990) A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte. (kézirat: 1979, kiadva: 1990)
  • Harmadik út. Politikai és történeti tanulmányok. (London, 1960)
The Paralysis of International Institutions and the Remedies. A Study of Self-Determination, Concord among the Major Powers and Political Arbitration. Harvester Press, Hassocks, Sussex, 1976. A nemzetközi államközösség bénultsága. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás. (Kézirat: 1965-1974, kiadva: Bern, 1984, Budapest, 1990.). Továbbá:

Franciául olvasható

  • "Misère des petits Etats d'Europe de l'Est", (Négy tanulmány: A német hisztéria okai és története, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Szerk. Virág Ibolya) Albin Michel, 1993, második kiadás. Első kiadás: L'Harmattan, 1986.

Hivatkozások 

  1. ↑ Donáth Ferenc: Nagy Imre 1956. november 4-ei rádiószózata és a Genfi Egyezmények. Múltunk, 2007/1. sz. 150-168. o.
  2. ↑ Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban. Válogatta, összeállította Huszár Tibor. A felhasznált interjúkat készítette Huszár Tibor és Hanák Gábor. A kötetet szerkesztette: Litván György és S. Varga Katalin. 1956-os Intézet - Osiris-Századvég, Bp., 1995. 449-450.o.
  3. ↑ Bibó István (1911-1979). Életút dokumentumokban. Idézett mű: 454. o.
  4. ↑ Huszár Tibor, Bibó István: Bibó István - Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Bp., Kolonel Lap- és Könyvkiadó, 74. o. ISBN 963-01-9496-1 (1989)

Források 

  • Ifj. Bibó István (Kényszer, jog szabadság) c. tanulmányainak rövid ismertetése; Szellem és Élet, 1936/1.
  • Bibó István életművének aktualitása. Konferencia a Friedrich Stiftung támogatásával. Szeged, 1992. november 5–7. /szerk. Dénes István Zoltán. Budapest : A Friedrich Ebert alapítvány budapesti képviselete, 1993. 315 p.

Külső hivatkozások

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bibó István (politikus) témájú médiaállományokat.
dátum:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...