Az antifasizmus eszméje azonban bizonyos mértékig
mégis átszőtte a magyar közéletet és befolyásolta az irodalom
alakulását. Az első indítékokat a nemzetközi kommunista mozgalom
szolgáltatta. Már a Komintern 1928-as hatodik kongresszusán felmerült a
gondolat, hogy ki kell alakítani a szocialista erők egységfrontját. Az
1932-es párthatározatig azonban (amely feloszlatta a RAPP-ot) a művészi
alkotásmód felfogásának szűkös volta miatt nem érvényesülhetett eléggé
következetesen a kispolgári és polgári írókkal kialakítandó egység
követelménye. Az elzárkózás mögött a rendkívül nehéz viszonyok között,
illegálisan és emigrációban küzdő KMP azon stratégiai célkitűzése
húzódott meg, amely közvetlenül a második Magyar Tanácsköztársaság
megteremtésére szervezte az erőket, s még nem fordított elég figyelmet a
szövetséges erők megnyerésére. Döntő fordulatot hozott e téren a
Komintern történelmi nevezetességű 1935-ös VII. kongresszusa, amely a
fasizmus feltartóztatásának és leküzdésének követelményéből kiindulva a
kommunista és munkáspártok fő feladatát nem a proletárdiktatúra
közvetlen megvalósításában jelölte meg, hanem abban, hogy hozzanak létre
harci szövetséget minden haladó hazafias erővel együtt a fasizmus
ellen, a demokratikus szabadságjogokért, védjék a nemzeti
függetlenséget, támaszkodjanak a nemzeti kultúrák haladó hagyományaira. A
Kominternnek ez az irányvonala 1936-tól kezdve érvényesült a
magyarországi munkásmozgalomban. Az 1937–38-ban Prágában kiadott
Dolgozók Lapja, a párt orgánuma, már következetesen képviselte a {314.}
népfront programját. Idehaza a Gondolatban (1935–37) öltött testet a
népfrontos irodalom eszméje s fokozatosan áthatotta ez a felfogás a
kolozsvári Korunkat, a Sarló és Kalapács (Moszkva) valamint az osztravai
Munkás, a pozsonyi Az Út utolsó évfolyamait is, sőt később olyan
tűzhelyei alakultak ki a kommunista vezetés alatt álló antifasiszta
népfront-gondolatnak, mint az osztravai Magyar Nap, a moszkvai Új Hang.
Párizsban a Szabad Szó (1936–38), majd az Üzenet (1939), az
amerikai kontinensen pedig elsősorban a mexikói radikálisan demokrata
szellemiségű Szabad Magyarság (1942–46) tartoztak e körbe.
Az idehaza kialakult csoportosulások, folyóiratok
és más irodalmi kezdeményezések nem álltak ugyan olyan mértékben
kommunista befolyás alatt, mint a külföldi magyar nyelvű orgánumok és az
emigrációban élő irodalom, az antifasiszta népfront gondolata – bár
ellentmondásosan – mégis érvényesült itthon is, hiszen a fasizmus
nemcsak a munkásmozgalmat fenyegette, hanem útjába állt a polgári
demokratikus törekvések megvalósításának is, s egyáltalán létében
veszélyeztette a magyar nemzeti függetlenséget és kultúrát, így
történhetett meg, hogy az egyre konzervatívabbá váló Nyugat is néha
közelebb kerül a magyar élet nyugtalanító kérdéseihez, állást foglal a
háború ellen, s hogy Szekfű Gyula a fenyegető német veszedelem elleni
védekezés módozatait keresvén megnyitja a Magyar Szemle hasábjait a
népiek előtt. Az Est-lapok és a Magyar Nemzet hasábjain a polgári
demokraták juttatják kifejezésre antifasiszta érzelmeiket. A Szép Szó
(1936–39) körül csoportosult radikális kispolgári intellektuellek szinte
minden irodalmi műfajban éles és sziporkázóan szellemes harcot
folytatnak a német és a hazai nácizmus ellen; s a demokratikus
átalakulásért vívott küzdelem folyamatában 1935–38 között készek
bizonyos fajta egységre a népiek is, a Válasz (1934–1938) írói, a Híd
(1937–38), majd az ezek legjobb hagyományait folytató Szabad Szó
(1938–44) radikális népies publicistái.
A harmincas évek végén, a háború kitörésekor
azonban világossá válik, hogy az adott nemzetközi helyzetben az addigi
antifasiszta küzdelem fő tartalmát jelentő demokratikus társadalmi
feladatok már sem a polgári rétegek, sem a népiesek elképzelései szerint
nem oldhatók meg. Ezért a rájuk épülő irodalmi mozgalmak is szétesnek, a
szövetségek differenciálódnak, lényegében szétporladnak. Erősíti ezt a
folyamatot a bécsi döntések nyomán felerősödött nacionalizmus és az
úgynevezett zsidótörvényekkel szított faji gyűlölködés.
A polgári írókat elnémítja vagy száműzetésbe
kergeti az egyre erősödő fasizmus, a fajüldöző törvények és a mind
durvábban fellépő cenzúra. A háború kitörése és a Szovjetunió
megtámadása közötti időben, amikor a szovjet–német megnemtámadási
szerződés és a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatok felvétele
csökkentette nálunk az antikommunista propagandát, lényegében már csak a
József Attila nyomdokain elinduló szocialista irodalom tartja fenn a
magyar antifasiszta irodalom folytonosságát, hogy aztán e tábor legtöbb
tagja is belevesszen a háború viharába. E csoport egy része, az
úgynevezett munkásírók antológiákban, ritka időközökben kiadott gyűjteményes kötetekben (Mai könyv, Új Almanach, Mérleg
stb.) – áttételes kifejezési módokat keresve – a háború alatt is
tiltakozik a fasiszta diktatúra ellen, hangját azonban gyengítik a
polgári irodalmat kirekesztő törekvések. A Nyugat {315.}
nyomdokait követő Magyar Csillag Illyés Gyula vezetésével megpróbálja
szekértáborba gyűjteni a demokratikus irodalom legjavát, megszólaltat
népieket, polgári humanistákat, sőt munkásírókat és fiatal szocialista
lírikusokat is.
A harmincas években a demokratikus irányzatok
egymás elleni harcának vagyunk tanúi; a negyvenes évek elején azonban
fokozatosan erősödnek a haladó társadalmi erők valóságos
egységtörekvései. Közelednek egymáshoz a KMP és a szocialisták,
megalakul a Magyar Munkaközösség, majd 1941 őszén a Történelmi
Emlékbizottság. Jelentős hatást kelt Kossuth és Táncsics sírjának
megkoszorúzása (1941. október 31.), s valóságos demonstráció erejével
hat a Népszava 1941-es karácsonyi száma, amelyben Szekfű Gyulától a
kommunistákon és a szocialistákon át egészen Bajcsy-Zsilinszky Endréig a
magyar társadalom legszélesebb rétegeit képviselő tekintélyes írói és
tudós gárda áll ki a béke és a nemzeti függetlenség ügye mellett, a
háború és a szorongató fasizmus ellenében. E hatást még fokozza 1942.
március 15-e, a Petőfi-szobor megkoszorúzását követő nagyszabású
tüntetés. 1941 őszén megszólal Moszkvában a Kossuth-adó, újra megjelenik
itthon a párt illegális lapja (a Szabad Nép); az 1943-as szárszói
konferencián a baloldali népiesek határozottan kiállnak az ország népi
demokratikus átalakítása mellett. A következő években már a súlyos
üldözések és megtorlások sem tudják elhomályosítani a szovjet hadsereg
győzelmei nyomán kelt reménységeket a közelgő felszabadulásban. A magyar
irodalom sajátos belső helyzetében, a korábbi években és évtizedekben
meg nem oldott sok benső ellentmondásban leli magyarázatát, hogy ezekre a
reményekre az irodalom egy része ad csak pozitív választ, más része
pedig a rezignált fáradtság, a passzív rezisztencia és a bizonytalan
érzések jegyében reagál majd.
A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.
Olvasóinknak
Kedves Olvasóink!
Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!
Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.
„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.
E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.
A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.
Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.
Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.
Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:
„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”
A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.
A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.
De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”
Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.
Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!
Szabó Piroska
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Jó tanács
„Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...
-
Fontos és értékes munkába kezd, aki maga elé véve egy verset, úgy dönt, hogy azt értelmezni fogja. Fontos, mert talán a költemény oly...
-
Szerző:Almássy Ferenc Éric Zemmour talán az egyetlen magyarbarát francia véleményformáló. A konzervatív Le Figaro hasábjain az őt érő tá...
-
Ha a 2000-es évek legnépszerűbb magyar könnyűzenei dalát keressük, legtöbbeknek azonnal Fluor Mizu?-ja, vagy Majkától a Belehalok juthat e...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése