Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. október 13., szombat

A népi írók aktualitása


2011. november 09., 06:05





A bal- és a jobboldal egyaránt elfeledte az úgynevezett népi írókat, Kovács Imrét, Féja Gézát, Veres Pétert, Szabó Zoltánt, Illyés Gyulát és társaikat, akik szociográfiák, cikkek sorozatában szembesítették az "úri Magyarországot", a "keresztény-nemzeti középosztályt" a magára hagyott szegényparasztság és agrárproletariátus sorsával. Ez a világnézeti tekintetben rendkívül heterogén szellemi közösség az 1930-as évek első felében alakult ki, és tagjait egyetlen dolog fűzte össze: az 1918-19-es forradalmi időszak után végleg magára hagyott szegényparasztság és földmunkásság szociális, kulturális és politikai felemelésének, egyenjogúsításának a szándéka. A szélsőjobboldali irányba tolódó Erdélyi Józseftől a mindvégig demokrata Kovács Imrén és Szabó Zoltánon keresztül a szocialista kísérletekkel különböző mértékben rokonszenvező Veres Péterig, Erdei Ferencig, Illyésig és Darvas Józsefig ez a következetes felszabadító-emancipációs törekvés jellemezte a kör tagjait.

A népi írók nem rendelkeztek önálló programmal, de néhány közös jellemző vonást fel tudunk vázolni. Valamennyien egyetértettek a következőkben: olyan demokrácia megteremtése, amelyik a lakosság legnagyobb részét kitevő parasztságra épül (tehát nem a klasszikus liberális demokrácia), a nyugati kapitalizmus és a szovjet típusú államszocializmus között egy "harmadik út" keresése, amelyik megtartja az egyensúlyt az egyéni szabadság és a kollektív jogok között, gazdasági téren a kollektív formákkal való kísérletezés ösztönzése (szövetkezetek), végül kulturális téren a népből jött tehetségek kinevelése. Egy népi gyökerű középosztállyal kívánták leváltani a hagyományos vezető "osztályokat" (arisztokrácia, "keresztény-nemzeti" középosztály, nagypolgárság). Mindeközben felhívták a figyelmet a korabeli magyar paraszti társadalom "betegségeire" (pl. az egyke terjedése, szekták megjelenése), amelyek a vidék nyomorából és a szociális elégedetlenségből táplálkoztak. A népi írók számára a skandináv országok jelentették a demokratizálódás követendő útját (különösen Dánia, amelynek szövetkezeti rendszere példaértékű volt).

Történelmi érdemük volt, hogy egyáltalán bemutatták a '30-as évek vidéki Magyarországának szociális és kulturális állapotait. Budapest sem akkor, sem ma nem ismerte a szinte "kvázi peremterületként" kezelt vidéki Magyarország problémáit. Ebből a fővárosi középosztálybeli tudatlanságból és alig leplezett érdektelenségből táplálkozott és táplálkozik ma is a szélsőjobboldal félelmetes ereje, amellyel szemben csak egy következetes, hosszú távú vidékfejlesztés és szociális, kulturális emancipáció jelenthet gátat. Tudomásul kell venni, hogy ha a leszakadó emberek és térségek nem kapnak hatékony segítséget a bajaikra, akkor kétségbeesésükben a szélsőséges erők karjaiba dobják magukat.

A népi írók munkamódszere az volt, hogy rámutattak az országnak azokra a bajaira, amelyeket az elit nem tudott vagy akart orvosolni. Mai szemmel tanulságos például újraolvasni Féja Géza sorait a kormányzat által biztosított közmunkáról, annak megalázó és szükségtelen jellegéről. Akárcsak manapság, a '30-as években is teljes szervezetlenség, koncepciótlanság jellemezte a szegények számára nyújtott "ínségmunkát." Ahogyan Féja írja, "az a fontos a hatóságnak, hogy a munkás valamit csináljon, ne ingyen kapja a pénzben vagy természetben kiosztandó segélyt". Akkoriban a halastó számított presztízsberuházásnak, hát segély helyett azokat csináltatták az ínségmunkásokkal. De hogyan? "Több falu szélén feltűnt nekem egy jókora gödör. A szélén néhány legényke legeltetett egy-egy sátáni pofájú kecskét. Néha egy-egy öregasszony jött, s szemetet és gyanús folyadékot öntött a gödörbe, melynek pocsolyaszerű vizében új honfoglalást vitt véghez a korral haladó békanyál. Mi ez? Halastó lesz! Kik csinálták? A község csinálta az ínségesekkel." Akkor is lehetett volna a közösség számára hasznos dologra fordítani a közmunkások erejét. A halastó-ásás közben elmulasztották a halívó helyek kialakítását, és ezért a Tiszában kevesebb lett a hal. (Féja Géza: Viharsarok. 111-112. o.)

A szegények megalázó, felesleges dolgoztatására, az erőforrás-pazarlásra és az alibi jellegű, de költséges munkaszervezésre találhatunk példát a mai Magyarországon is! Az önkormányzatok, községek ma is kénytelenek elviselni az információszegény központi szervek "remek" ötleteit, amelyek megoldást a helyi társadalom bajaira egyáltalán nem hoznak. Tucatnyi ehhez hasonló azonosságra hívhatnánk fel a figyelmet. A közös valamennyiben, hogy az elit elhanyagolta/elhanyagolja a vidéki Magyarországot, az ott élő emberek problémáira nem ad hiteles válaszokat, mert nem is ismeri azokat. Hogyan is lehetne másként egy ilyen centralizált országban, ahol 1920 óta Budapest az egyetlen valós politikai, gazdasági, pénzügyi központ? Millió kibeszéletlen probléma merül fel!

Itt az idő, amikor végre ki kell beszélnünk a problémáinkat, és ehhez a múltban kell fogódzót keresnünk. Minden magát haladónak tekintő polgárnak - jobb- és baloldalinak meg liberálisnak egyaránt - le kell vennie a könyvespolcról Féját, Kovács Imrét és társaikat. A "harmadik út" szükségszerűen kihullott a történelem rostáján, de a népi írók legjobbjaitól örökül hagyott célok, a területi és szociális egyenlőtlenségek feltérképezése, és a tenni akaró, jelző nélküli, de szociálisan érzékeny demokraták kinevelése ma aktuálisabb, mint valaha a rendszerváltás óta.


Paár Ádám elemző (Méltányosság Politikaelemző Központ) / Népszava

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...