Olvasóinknak

Kedves Olvasóink!



Szeretettel és Tisztelettel köszöntöm Önöket!

Mielőtt a Tanú vélemény rovat szellemi önarcképét átnyújtanám Önöknek, engedjék meg, hogy köszönetet mondjak azért a szeretetért, bizalomért, amelyet a lap indulása óta Önöktől kaptam. Köszönöm a biztatást, az elismerő szavakat, még egyszer köszönöm, és továbbra is elvárom a segítő szándékú kritikákat, bíráló megjegyzéseket is, amelyet Önöktől kaptam.

„Nyelvében él a nemzet!” – hangzik a máig ható intelem. Ez a nyelv pedig napjainkban végveszélyben van! A könyvekből, a folyóiratokból, a képernyőn keresztül árad felénk a szellemi bóvli, a szennyes gondolat, az esztétikai-erkölcsi-világnézeti mocsok, egyre jobban teret hódít a durvaság, az erőszak, a hazugság… Körülvesz bennünket a döntően önző és haszonelvű világ, amely elérni és megszerezni akar, amely az élet minőségét csak az anyagi javakban és az élvezetekben méri.

E „tiszta fényű lappal”, ahogyan Hegyi Béla író, esszéista nevezte, a Tanú tiltakozni kíván a mindennapjainkat elárasztó szellemi igénytelenség ellen.

A nemzeti kultúra és műveltség terjesztésével, a korrekt tájékoztatás megteremtésével ez a folyóirat - a maga szerény módján - szeretné elősegíteni az emberi személyiség méltóságának, egyenlőségének és tiszteletének, mint demokratikus eszménynek a megvalósítását.

Az irodalom, a szellem, a szív erejével kíván hozzájárulni a honfitársak igazságosságra, szabadságra és hazaszeretetre történő neveléséhez, az ismeretek és eszmék szabad kicseréléséhez, a hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrását jelentő kulturális örökségünk megőrzéséhez.

Európa szívében csak erős nemzeti műveltséggel, évszázados hagyományainkkal tudunk megmaradni függetlennek, magyarnak. Ismert, hogy a nemzeti öntudatot történelmünk viharos századaiban az irodalom, a kultúra tudta megőrizni. A nemzetmegmaradás egyik legfontosabb eszköze a nemzeti kultúra: ha van nemzeti kultúránk, létezik nemzet is. A diktatúra időszakaiban az irodalom jelentette az egyedüli kapaszkodót, a vigaszt; szólt helyettünk az egész nemzet helyzetéről, kínjairól. A Tanú /Németh László emlékére/ azért született, hogy szellemi-lelki otthona legyen azoknak az öntudatos, tenni akaró polgároknak, akik még hisznek az eszményekben, a kultúra összetartó erejében.

Ma költők, írók, tudósok helyett médiasztárokra hallgatnak a gyermekeink, és megmosolyogni való bolond, aki elérzékenyül a kristálytiszta költészet olyan hangjain, mint Áprily Lajos Március című versének utolsó strófája, amely így hangzik:

„Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet,
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - úgy-e zeng, úgy-e zeng a szíved?”

A Tanú, indulásakor arra vállalkozott, hogy a kortárs irodalom, a művészetek, valamint a hiteles történetírás és politológia eszközeivel szolgálja az igényes olvasókat, fölvállalva a nemzeti értékeket, a polgári esztétikai-erkölcsi értékrendet.

A közjó elkötelezett és önzetlen szolgálatára törekedve igyekszem megtartani azt az erkölcsi-szakmai igényességet, amit a lap ars poeticájában megfogalmaztam.
Nem várom el olvasóimtól, hogy véleményük mindenben egyezzen a szerző meggyőződésével, pusztán arra törekszem, hogy írásaimmal továbbgondolkodásra késztessem, éltessem, hitet és önbizalmat adjak. Az aztán már az olvasó dolga, hogy saját élményeivel, tudásával, gondolataival, érzésvilágával egészítse ki az olvasottakat, és alakítsa ki saját álláspontját, véleményét a körülöttünk levő világról.

De ahogyan azt a híres argentin író, Borges megfogalmazta: „Akárcsak az olvasás, az előadás is közös munka, és azok, akik hallgatják, nem kevésbé fontosak, mint az, aki beszél...”

Hiszem, hogy a lap munkássága nem hiábavaló, és a Tanú-nak hosszú évekig helye lesz a polgári Magyarország kulturális térképén.

Adjon Isten ehhez mindig elegendő erőt!



Szabó Piroska

2012. október 13., szombat

A mozgalom "kétarcúsága"

A Válasz első számában Németh László megírta, hogy a magyarság "nemzeti amnéziában" szenved: "Nemcsak az egyes ember tudata foszolhat szét a magára hagyott test fölött, a népek öntudata is elborulhat s óriás közösségek támolyoghatnak látó szemmel is világtalanul". Amit a mozgalom érdemei között elsőként tarthatunk számon, az a "nemzeti amnézia" tudatosítása. Sikerült nekik "helyzetünk szorongásával eltölteni" olvasóikat s ezzel hosszú évtizedek mulasztását is pótolni. A két háború közti idő társadalmi valóságának hiteles képét nagyrészt az ő műveiknek köszönhetjük. A századelőn kezdődő szociográfiai munkát ők folytatták és emelték új szintre. Ezáltal megvetették a magyar falu és parasztság modern szociográfiájának alapját s a társadalmi tényeket a személyes élmény fölhevítő előadásában közreadó munkáik új nép- és nemzetfogalom forrásaivá váltak. A társadalom kóros állapotának fölvételében, a gondok és bajok leírásában a megvesztegethetetlen realisták módján jártak el. Elméletieskedéstől mentesen a sorvadó életre, a "hulló magyarság" sorsára akartak ráébreszteni – s ez egyszerre irodalomtörténeti és ideológiai érdemük is. "A terjeszkedni nem tudó falvak fuldoklása, a magára hagyatott nép szétbomlása, a magyarság külső-belső erejének apadása s ezek következményeképp egy új szerencsétlenség rémképe: mindezt az új népiesség tudatosította. A további megállapításokban tán tévedhet, tévedhet a megoldás körül is – ha idejében való megoldásra egyáltalán sor kerülhet –, de a valódi helyzet feltárása az ő érdeme" – írta még 1935-ben Illyés Gyula. Látleleteiket a józan tárgyilagosság és a népért égő aggodalom fogalmazta. Nem törekedtek tudományos módszerességre, sőt ellenségei voltak mindenféle tudományosságba öltöző szárazságnak, elméletieskedő leírásnak. A módszernél fontosabb volt számukra a hiteles élmény – "az élmény emberi hitele és a látás írói biztonsága adja meg a munkáikban levő anyag hitelét" – írta Erdei Ferenc. Az élményszerű irodalmi ábrázolásból, tárgyias leírásból, történeti fejtegetésből, publicisztikai érvelésből egybeötvöződő "falukutató" irodalom nemcsak a korabeli élet dokumentatív megörökítésének semmi mással nem pótolható feladatát látta el. Új valóságigényt is meghonosított: A puszták népe (1936), Az Alföld parasztsága (1936), A legnagyobb magyar falu (1937), a Parasztok (1937), a Viharsarok, (1937), A tardi helyzet (1936), a Parasztságunk élete (1937), a Néma forradalom (1937) megalkotta az "őserő"-kultusz ellenében a romantikától mentes társadalomszemlélet kötelező normáját, a valóságra hivatkozó, szépítés és hízelgés nélküli írói beszéd és publicisztika új formáit. Az "elhagyott testből fölsajgó kérdések" kimondása, a "baj megkiáltása": a társadalmi igazság leleplező, számonkérő és távlatot nyitó rajza a szépírói műveknek is fő érdeme. Illyés Gyula versei, Tamási Áron és Kodolányi János novellái, a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső című trilógia; a Gyepsor és a Szűk esztendő elbeszélései, a Villámfénynél és a Bűn, a Vízkereszttől Szilveszterig és a Máról holnapra, a Földindulás és a Szakadék a magyar irodalom egyik új fejezetét nyitották meg.
{303.} A "falukutatás" eredményei, s a szépírói alkotások nagyobb hányada is a kor haladó, demokratikus és forradalmi áramlatát gazdagította. A "baj megkiáltása" azonban gyakran felemássá, s önáltatóvá és hamisítóvá torzult, midőn világnézeti és ideológiai programot vázoltak, a magyar élet reformjait célzó javaslataikat előadták, a nemzeti sorskérdések megoldásának módozatait kutatták. A történelemmel való szembenézés szándéka növeli írói hitelüket, magatartásuk következetességéről és nemzeti felelősségéről tanúskodik – de épp ezekben az elméleti-ideológiai igényű írásokban ütközött ki leginkább a mozgalom ellentmondásossága, a nemzeti és demokratikus eszme gyakori kétarcúsága. A mozgalom zömében ellenzékinek számított, kérlelhetetlen ellenségei voltak a nagybirtok és a nagytőke uralmának, küzdöttek a nagybirtok kisajátításáért, a radikális földreformért, szövetkezetet és telepítést sürgettek. A kapitalizmus bírálata elméletileg nem lehetett azonban a végsőkig következetes, mert a polgári társadalom tagadásának minden következményét nem vállalták. Érvényes ez némelykor még a radikális parasztdemokraták, a "paraszt szocializmus" híveinek ideológiai tájékozódására is. Veres Péter ideológiai tárgyú írásai a népi demokratikus társadalmi rend tartalmát, szerkezeti leírását előlegezték; a nehezebb idő sem ingatja meg forradalmár hitében, de életének egy szakaszán a szocializmus és nacionalizmus egységesítésén fáradozott, s a "biológiai színkép" és osztálymeghatározottság szintézisét kereste. Ebben a "kétarcúságban" – ami másoknál is föllelhető, pl. a Csizma az asztalon kiáltványát megszövegező Illyés Gyulánál – nem Ady "kétlelkűségét" ismételte meg az irodalmi fejlődés. Adynak tagadva is küzdenie kellett a polgári demokráciáért, harcához szövetségest keresett, s a rossz helyett a kevésbé rosszal is hajlandó volt parolázni, ám közben elérkezett az egyetemes megoldás forradalmi bizonyosságához. A népiek őszinte szándéka volt, hogy teljesen leszámoljanak a polgári társadalommal, a polgárisággal és megteremtsék a népi Magyarországot. Ám az elképzelt új társadalom tervének alakításába mindig beleszóltak az illúziók, a radikális leszámolással ellentétes eszmék, – egyedül a Márciusi Front programnyilatkozata vázolt fel előremutató rendszeres képet az új társadalomról. Ezt a programot a kapitalizmus és a megvalósult szocializmus közötti reális átmeneti forma koncepciójaként igazolhatta a történelem.
A népi írók életművét ideológia és szépirodalom, ábrázolás és elmélet, mű és gondolat ellentéte, némelykor feszítő kettőssége is jellemzi. A gondolkodó festhetett utópiákat, maga elé varázsolhatta az új társadalom csodálatosan működő tündérszigeteit. Fölidézhette mintegy önvigasztalásul is a polgári társadalom vastörvényeiből kiszigetelt "telep" vagy kisgazdaság emberies békéjét. Példa rá Németh László vagy Illyés Gyula némelyik műve. De a szépírónak kérlelhetetlennek kellett lennie. A regény, dráma vagy vers nem tűrt vigasztalást: józanságot és kíméletlenséget követelt az utópia megálmodójától is. Remény és lemondás, könyörtelen tárgyilagosság és jövőt álmodó ábránd gyakran vitázott egymással – olykor ellentéteket nyitva egyazon pályán belül is. A nemzeti és népi felelősség maradandó művekben forrta ki magát, a szocialista irodalom egyik forrásvidékét is a harmincas évek népi lírája és prózája alkotja. Az útkereső ideológia azonban gyakran tévutakra került s a magyar csodavárás ábrándosságát erősítette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Jó tanács

 „Putyin halálos beteg, az orosz hadsereg a padlón van – hogyan szépíti a nyugati média az ukrajnai helyzetet” – ezzel a címmel közölt publi...