A mozgalom két szakasza 1945-ig

A "népi" mozgalom máig tartó történetének sok irányú mozgása – a frontok kicserélődése és átszerveződése, a történelmi helyzet serkentő vagy bénító hatása, az egyéni pályák emelkedése és hanyatlása arra figyelmeztet, hogy számolni kell az egyes történelmi szakaszok sajátos tanulságaival, a jelleget meghatározó világnézeti és irodalmi jegyek áthangolódásával, a mozgalom változó arculatának új hangsúlyaival. Nem lenne elegendő pusztán a mozgalom ideológiai keresztmetszetét megvilágító világnézeti áramlatokat tudomásul venni. Nyomon kell kísérni a "hosszmetszet" tényeit, az időbeli fejleményeket is. A "népiek" tábora nem mindenben azonos nézetű írókat fogott össze, s ez abban is megnyilvánult, hogy a módosuló külső és belső körülmények mindig más csoport tevékenységét emelték ki; más eszmekör, ízlésirány hatékonyságát növelték meg. Az idők folyamán mások kerültek az első vonalba, a szerepek gyakran cserélődtek, változtak a zászlóra írt nevek. Olyan ütemben is, ahogyan a kor lehetőségei többet vagy kevesebbet engedtek meg. A mozgalom fejlődésének két szakaszát történelmi fordulópontok határolják. (Két másik periódusa: 1945–1956 és 1956-tól napjainkig a felszabadulás {295.} utáni irodalom történetéhez tartozik.) Az első szakasz a kezdetektől 1938-ig, a Márciusi Front szétszóródásáig vezető évtized; a táborrá szerveződés és a – Erdei Ferenc szavával – "hőskor" ideje. A második 1938-tól a háború végéig tartott.

A táborrá szerveződés kezdetei

 A népi írók a harmincas évek elején szerveződtek laza egységű ideológiai táborba, de új, népiesnek nevezhető irodalmi irány születését már a húszas évek hírül adták. Ez az évtized új nemzeti tudatot formált ki. Miközben – Illyés Gyula írja – az "új Bizánc" uralmát megszilárdította, a művészet és az irodalom a Trianon által teremtett helyzetben a nemzet megtartó értékeinek fölkeresésére vállalkozott. Móricz Tündérkertje (1922), Kodály Zoltán Psalmusa (1923), Babits művei (Sziget és tenger, 1925; Halálfiai, 1927) jelzik az elgyötört és vigaszt kereső, tragikus hangokat megszólaltató nemzetbefordulást. Amit viszont a "második nemzedék" művei ígérnek: tárgyban, szemléletben, stílusban is másik világ – a társadalmi elégedetlenség, eddig ismeretlen mélységből előtörő lázadás hangja. Akik erre az indulásra odafigyelnek, észre is veszik, hogy az irodalomban egyszerre a parasztság jelent meg, maga a szegénység szólalt meg Erdélyi József verseiben (Ibolyalevél, 1922; Világ végén, 1924), Kodolányi János ormánsági novelláiban, Tamási Áron (Lélekindulás, 1925) írásaiban és Illyés Gyula verseiben (Nehéz föld, 1928). A fiataloknak mihamar értő kritikusuk is támadt Németh László személyében, aki már műveiket vette számba, de az írókat lehetőségeikkel is szembesíteni próbálta. Németh László ekkor a magyar irodalom nagy fölvirágzását várta, s az íróktól remélte, hogy megteremtik az erkölcsi tartalmú nacionalizmus példáit, a nemzetet hivatására eszméitető új műveket. A fiatal írók – a későbbi "népiek" – ekkor még külön utakon jártak. Németh László a Napkeletnél és a Protestáns Szemlénél írta kritikáit, s a konzervatív oldalról ment át a Nyugathoz. Illyés a Nyugatban szerepelt, de közismert róla, hogy forradalmár, s az illegális párttal is kapcsolatot tart. Kodolányi ugyancsak a radikális Baloldal ismert publicistája.

A következő évtized elején – 1932 és 1934 között – váltak szét a háború utáni irodalom útjai. A húszas évek még az egyesülést, a közös erőfeszítések beteljesülését ígérték: folyóiratokban s lapalapítási kísérletekben még együtt vannak az új nemzedék különböző felfogású tehetségei. A kritika is inkább az összetartozást s nem a különbségeket vette észre: bontakozóban volt az ellenzéki-baloldali szellemű irodalom egységes frontja. A nézetek különbségei, a lappangó ellentétek azonban az évtized fordulójának válságaiban váratlan hevességgel felszínre törtek, kialakították a szemben álló táborokat és vitamódszerré avatták az ingerült támadás stílusát.

Átmeneti egység

 A harmincas évek elején került sor a "népi" írók első nyilvános szereplésére. 1931 telén Gulyás Pál és Juhász Géza Debrecenbe hívta Erdélyi Józsefet, Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Németh Lászlót és Szabó Lőrincet. Ettől kezdve Debrecen mindig is egyik központja maradt a népiek mozgalmának. A harmincas évek elején érkezett az irodalomba a népi írók "második hulláma": Szabó Pál, Veres Péter, Sinka István, Darvas József. Művekben és ideológiai programokban, irodalmi elvekben kibontakozik a mozgalom. 1931-ben jelent meg Illyés Három öregje, a következő évben megírta a Hősökről beszélek című eposzt, amelyet a Korunk névtelenül közölt. 1932-ben indult Németh László Tanúja. 1933-ban közölte a Nyugat Illyés Gyula Pusztulás című írását a baranyai egykézésről. Ez évben adta közre Németh László a Debreceni Kátét, 1934-ben jelent meg a Válasz, esztendőre rá a Kelet Népe. Ekkor már észrevehetően növekszik a hatásuk, eszméik erjesztően hatnak az irodalomban, de a különféle vallási és politikai ifjúsági egyesületek munkájára is – a Fiatal Magyarság, Pro Christo Diákok Háza, Soli Deo Gloria, Turul Szövetség, a sárospataki teológusok, a prohászkások tevékenységére. 1934-ben a Fiatal Magyarság megjelenteti szociográfiai különszámát. A hivatalos hatalom is igyekszik a maga céljaira hasznosítani a mind nagyobb visszhangot támasztó mozgalom eredményeit. Zilahy Lajos és Németh Imre vállalta a közvetítést az írók és a kormányzat között. Zilahy 1935 tavaszán két cikkével beharangozza az Új Szellemi Frontot, melynek az lett volna a rendeltetése, hogy az irodalmat az ellenforradalmi hatalom oldalára szegődtesse, cserében a beígért reformokért. Az Új Szellemi Front vitájában Illyés, Kodolányi, Sárközi, Tamási, Féja, Németh és mások szólaltak fel: vonakodva, gyanakodva és mégis reménykedve csatlakoztak a hangzatos "reformkorszakhoz". A pusztuló nép helyzetét oly reménytelennek ítélték, hogy a gyors segítséget még a hatalomtól is elfogadták volna. Az Új Szellemi Front azonban csúfosan megbukott, mielőtt bármit is tett volna. Fellángolnak a "népi" és "urbánus" viták, a haladás írói táborát megosztó ingerült támadások, s azok is ellenfélként méregetik egymást, akik korábban még barátként együtt haladtak. Az elkülönülést fokozza, hogy jobboldali szervezetek, folyóiratok (Magyar Út, Magyar Élet, Honszeretet Kör stb.) is átvesznek egyetmást a mozgalom eszméiből. Az írók legtisztább eszméiket egy zavaros nacionalista és antiszemita kórusból hallhatták vissza. A "népi" fogalomnak sokféle értelme támadt, a jobboldali radikalizmus is "népiességgel" álcázta magát. Kialakult egy homályos, zavaros nyelvezet, mely nemzetivé és fennköltté próbálja átstilizálni provinciális ürességét. A "jelszavakat feleúton elorozták" – írta ekkor Illyés Gyula.

A népi ideológia két fő áramlatát a harmincas évek elején Németh László és Illyés Gyula művei jelezték. Németh László irodalomkritikusi és szervezői tevékenysége fokozatosan az ideológiai jellegű programadásba fordult át. Meghirdette a "minőség forradalmát", politikai tartalma szerint egy "középső" utat a 19. század ortodox racionalizmusának két változata, a kapitalizmus és szocializmus között. A "minőség szocializmus" Németh László fogalmazásában nem is annyira társadalmi, mint inkább szellemi és erkölcsi erő: az elit értelmiség, az "új nemesség" nemzeti hagyományokból {297.} és európai műveltségből összeötvözött esztétikus és nevelő igényű erkölcse. Mint írta: "lényege szerint ... az egész lélekre apelláló, az egész életet alakító vallásos mozgalom". Az egyéni tökéletesedés erkölcsi példaadásából teremtődnének azok a "telepek" is, ahol Németh László utópiája szerint megvalósulnának az új rend első szigetei, s a mozgalom innen szétáradva indítaná el a belső forradalmat. A szétáradó jobbak pedig a csodát hoznák: a lappangó új értelmiség és az érintetlen népi erő egymásra találásából megszülethetne az új társadalom. Németh az Új Szellemi Frontban az utolsó eljátszott nagy lehetőséget látja ("a magyar nemzet történelme 1935-ben nagyjából végetért"). A harmincas évek közepétől felerősödik műveiben a "hősi reménytelenség" hangulata, amit már csak a "telep", a kivonulás erkölcse tud ellensúlyozni, a végső menedék, amit az élet még kínálhat. Illyés Gyula tájékozódása ellenkező irányú. Tanulmányai, cikkei minden romantikának és utópiának hadat üzennek. A nemzeti hagyományok forradalmi demokratikus újraértelmezését tartja feladatának, józan helyzetmegismerésre törekszik s a történelem reális lehetőségeivel- vet számot. Az irodalom legyen a nép felvilágosítója, a nemzeti szorongás megszólaltatója, de sohasem a színvonalnak tett engedmény árán: őrizze a magyarság és az emberiség eszményeit. Arra törekedjék, azt érje el, hogy akikhez szól: a nép is akarja, amit nevében mondanak (Oroszország, Puszták népe, Magyarok). Irodalomról és történelemről szóló tanulmányaiban nem tűri a homályt. Az az igénye, hogy a dolgokat velejéig átvilágítsa. Nem is volt vitája a 19. századdal. Míg Németh László vagy Halász Gábor, ha csak tehette, rádörrent a liberális álmok után futó, kapitalizmust szülő – hősiességében és lelkesültségében oly monstruózus naiv századra, Illyésnek a példái valók onnan. Az irodalom nagy harangzúgás közben temette a tudományban és irodalomban hinni tudó, törvényeket látó és az emberiség előrejutásában bizakodó századot. A 19. századi liberalizmushoz Illyésnek sincs köze. De magáénak tudja szabadságeszméit, értelem-tiszteletét, ragaszkodását a törvényekhez.
A harmincas évek közepén érkezett tetőpontjára a mozgalom. Ösztönző hatású volt az európai helyzet változása is. Országos visszhangot vertek a "falukutató" társadalomleírások: Darvas József, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán művei. Ekkor jelent meg Illyés Petőfije és Rend a romokban című kötete; ezekben az években írta Németh László Gyász és Bűn című regényét, a Villámfénynél című drámát, Veres Péter a Számadást. A Válasz ekkor nőtt a haladó irodalom egyik szervezőjévé, a Márciusi Front lapjává. 1937. március 15-én alakult meg a Márciusi Front, novemberben jelent meg a Makói Kiáltvány (Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Sárközi György). A Márciusi Front az antifasiszta ellenállás és a társadalmi megújhodás együttes programja kívánt lenni. Radikálisan foglalt állást a földreform kérdésében, demokratikus szabadságjogokat követelt, szembeszállt a fasiszta faji demagógiával és a német imperializmussal, hirdette a dunai népek összefogását és kifejezte a munkásmozgalommal való együttműködés készségét. A Márciusi Front időszakát a népiek és az illegális párt, a kommunisták kölcsönös közeledése jellemezte, s a mozgalom radikális szárnyát (Erdei Ferenc, Darvas József, Veres Péter) a marxizmus elveinek érvényesítése a munkásmozgalom közelébe vitte. A mozgalom jellegét a hatalommal szembeszegülő, leleplező bírálat adja: a népiekből{298.} szerveződik a szociális érzékenységű ellenzéki és antifasiszta irodalom egyik tábora. Íróik egymás után kerülnek a vádlottak padjára. A rendszer büntető megtorlásokkal igyekszik útját állni, hogy az irodalmi mozgalom politikai cselekvéssé váltson át. A Márciusi Frontot azonban felőrölte a külső és belső nehézségekkel való küzdelem. Vezetői között elvi egység nem létesült, tömegmozgalom nem adott neki lendületet, a hatalom betiltásokkal, sajtóperekkel üldözte. A Márciusi Front 1938 végén széthullt, s ekkor szűnt meg a Válasz is. Néhány szám után betiltották a Márciusi Front radikálisabb debreceni szárnyának a lapját, a Továbbot, s megszűnt a Kovács Imre szerkesztésében megjelenő Híd is.