A külön utakat keresők gyengítik az antifasiszta népfrontot

Természetesen nem volt minden népre apelláló nemzetmentő törekvés ilyen egyértelműen áthatva éppen a népi érdekek szolgálatától. Az 1939-ben kibontakozó Szellemi Honvédelem elnevezésű mozgalomban eleinte egyszerre kapott hangot a "könyörtelenül végrehajtandó földreform" követelése (Szabó Zoltán), másrészről pedig a munkás- és parasztérdekek radikális kielégítésétől való irtózás gondolata (Pethő Sándor). Végül is a mozgalom beletorkollt a népi tömegekkel alátámasztott, tehát szélesebb tömegbázisra támaszkodni kívánó közép-európai birodalmi törekvések vágyálmába és a teljesen erőtlen és homályosan körvonalazott erkölcsi és kulturális nemzetnevelés programjába, "amely a magyar társadalom egyes, főként felsőbb rétegeit ... normáihoz visszavezetheti, ... hivatástudatukat élénkebbé és komolyabbá teheti".
Már az ezt megelőző években a "javított, megreformált" polgári társadalomért hadakozott a Szép Szó körül összegyűlt értelmiségi csoport. Ignotus Pál 1937-es szavai szerint ez az irányzat "... a fenntartástalanul nyugat-európaian értelmezett szabadság és polgárosodottság elvi alapjain álló" demokráciát szolgálja. Kétségtelen, hogy a fasizmusnak a szellemi élet területein megnyilvánuló támadásaira, az állampolgári egyenlőség, a gondolatszabadság, a szellem tisztasága, a humanitás eszményei elleni merényletére megalkuvás nélküli ellentámadással válaszolnak a Szép Szó körének írói. Kiállásuk hatásosságát mégis gyengítette, hogy saját polgári demokratikus eszményeiket sem követték céltudatosan és következetesen, mert európaiságon nem a Magyarországon még meg nem valósított társadalmi demokráciát értették elsősorban, hanem a virtuális eszményeket, "urbanitást, műveltséget, a parlagiasság és szellemi felelőtlenség ellentétét művészetben és életben ..." (Németh Andor). Így a népiek mozgalmában többnyire csupán a nacionalista torzulásokat, a faji gondolat agresszivitását látták meg; a népieket a polgári műveltség veszélyeztetőinek tartották, nem értékelték kellően a hazai demokratikus átalakulás döntő mozzanatáért, a feudalizmus felszámolásáért folytatott küzdelmüket, s így nem tekintették őket szövetségesnek az antifasizmusban. A szocialista eszméktől és irodalomtól, bár helyet adtak képviselőinek lapjukban, szintén elválasztotta őket a külön utak keresése, a szocializmussal szembeni bizalmatlanságuk, a "fabiánus" és más típusú álszocialista eszmerendszerek túlbecsülése. Sőt, a Zsolt Béla által képviselt kispolgári intellektuel irányzat egyenesen közös nevezőre hozta és egyazon szocializmus formájaként értékelte a fasizmust és a bolsevizmust. E kör írói az "osztályharc vagy a totális nemzetállam" dilemmájában vergődve nem tudtak választani a két döntő erő között, s a "tiszta polgári demokrácia eszményére" függesztették tekintetüket. Ezt az értelmiségi réteget szellemi arisztokratizmusa, a "tömegek lázadásának" bármilyen formájától való irtózása elszigetelte az antifasiszta népfront fő áramától; soraik ezért a háború kitörése előtti időben szinte teljesen szétzilálódnak, eszméik még elvontabbak lesznek, visszavonul-{319.}nak a magányos bensőség és a "másról beszélés" kort elutasító utolsó védvárába. Nem csoda hát, ha – a polgári irodalom egészéhez hasonlóan – az ő műveikbe is beszivárognak ekkor Spengler, Ortega eszméi, s a Heidegger–Jaspers-i egzisztencialista filozófia rezignációt és pesszimizmust keltő hangulatai.
Az antifasiszta irodalmi egységtörekvéseket a külön utak keresésének folyamatában a legsúlyosabb veszteség a baloldali irodalmi táborban fellépő eszmei zavarok miatt érte. A fasizmus győzelme 1933-ban válságba sodorta az európai szocialista értelmiség egy részét. Németországban a legerősebb közép-európai munkáspárt szenvedett vereséget, s ez a tény sokakat eszmék és utak felülvizsgálására késztetett. Ez az elemzés elősegítette egyrészt az antifasiszta népfront-szövetségnek a munkás-egységfronton túlterjedő kialakulását, aminek eredményei kézzelfoghatóan megmutatkoztak a spanyol és a francia eseményekben. Másrészt azonban ez az átértékelés sok téves és hamis elemet is bevitt az írói tudatokba. Ekkor erősödik fel a marxizmus és a freudizmus összekapcsolásának igénye. A társadalmi eszmények megingása a marxisták által addig elhanyagolt mélylélektani elemzések felé szorít nem egy kiváló baloldali írót is. Ez az út azonban inkább a menekülés útja volt, semmint a támaszok eredményes kereséséé. Így ezek az írók rövidebb vagy hosszabb időre eltávolodnak a kor küzdelmeinek első vonalától. Mások úgy találják, hogy a bekövetkezett események eddig is követett, a pártos irodalom elutasításában összefoglalható eszmei koncepciójukat igazolják. E nézetek legprengánsabb kifejezését Kassák Lajos Napjaink átértékelése című cikksorozatában találjuk meg (Munka, 1934). Kassák és a Munka köre szimpátiával kísérte ugyan később a spanyol népi szabadságharcot, de voltaképpen mégsem tudott megbékülni a kommunisták vezette népfront gondolatával. Jelszavak és tények című írásában Kassák kijelenti: "Több ízben kihangsúlyoztam már, hogy az egységfront kialakítására törekvő akarat megvalósulását lehetetlennek tartom ... a minden áron és mindenütt való népfront alakításának jelszava nem kevesebb veszedelmet rejt magában, mint előzőleg a proletárdiktatúra követelésének mindenütt és minden körülmények között való hangoztatása." A munkásmozgalom és a népfront vezető erejétől és eszméitől való eltávolodás elsodorja Kassákot a szocialista irodalom fő áramától, verseibe és regényeibe egyre mélyebben beszívódik a reménytelen pesszimizmus, az elszigetelt magányosság tudata. 1944-ben már így ír Elhanyagolt kertek című versében: "... hiába várjuk fáradt szívünkre a kegyelmet, | korom és hamu takarja mindörökre." A szocialista mozgalom és irodalom likvidátorának szomorú szerepét vállalta Fejtő Ferenc, számos korabeli fontos orgánum hatásos szavú esszéistája, aki a marxizmus revíziójában odáig ment, hogy még a népfront-mozgalmon belül is megkísérelte külön utakra terelni, szakadár szerepbe kényszeríteni és a marxista befolyástól elvonni a jószándékú erőket (l. a szerkesztésében 1935-ben megjelent Korunk című antológiát). Fejtő és több más renegát eszményképei ekkor Malraux, I. Silone, P. Istrati, A. Gide lesznek, akik ilyen vagy olyan módon elfordulnak az antifasiszta táboron belül a Szovjetuniótól és ezzel természetesen kérdésessé teszik antifasizmusuk értékét. (E folyamatot némiképpen megerősítette a személyi kultusz nyomán lejátszódott események hatása és az 1939-es szovjet–német paktum helytelen értékelése is.)
{320.} Hasonló módon elbizonytalanodott a polgári származású fiatal szocialista író-nemzedék számos tagja. Többen hosszan tartó válságba sodródnak. Forgács Antal, akit a Tamás Aladár elleni perben tartóztatnak le, majd szabadon engednek, az ellenforradalom brutalitása láttán reményvesztett letargiába zuhan; "... jól tudom, hogy minden elveszett" – írja egy versében ekkor, másutt pedig: "önmagam ellen harcolok, s a harcot nem hiszem" (Katonák, 1935), s végül franciaországi emigrációja előtt így végzi el a leszámolást:

Nincsen többé szó és vigasz!

Nem fűt többé ledér elméletek

heve. Nem tartozom én senkihez

megint mehetek tovább egyedül,

talán haza, ha volna még haza ...

Forgács költészete majd csak a negyvenes években emelkedik újra egy tartalmasabb, megtisztultabb, gyógyító humanizmus magaslatáig, de a szocialista költészet útjára mártírhaláláig nem tér vissza többé. Hasonló utat fut be a Kassák köréből indult Havas Endre is, aki azonban a tisztító tüzeken át a háború alatt majd visszatalál a kommunista írói eszményekhez. Vas István írói pályája sok tekintetben jellegzetes példája lesz a baloldali eszmékhez egykor közelkerült és csalódásai miatt attól eltávolodó, az antifasiszta irodalom centrumától elszigetelődő polgári művésznek. A Válaszban közzétett leveleiben (Levél egy szocialistához, 1935–36) megvallja, hogy "már semmiféle törvényszerűség által nem látom biztosítva a szocializmus győzelmét"; s hogy "a szocializmusnak semmi szerepe sem lesz már az új Európában", s amíg egyrészt a szocializmus nyugat-európai veresége elcsüggeszti, másrészt nem tartja lehetségesnek a bolsevizmus "európaira" való lefordítását. A megoldást abban látná, hogy az intellektuelek neveljék ki a munkásság vezérkarát kollégiumokban, de maga is tudja, hogy e terv nem több, mint "megcsillogtatni magunk előtt egy veszendő ügy józan és elérhetetlen lehetőségét". A fasizmus előretörése és a szocializmusba vetett hit kialvása nyomán nem csodálható, ha lírájában felfokozódik az önmarcangoló vergődés, "üldözött árva eretnek"-nek érzi magát, aki "sötétlő barlangokban él", aki a "hogy ne ítéltessél, ne ítélj soha" semlegességéig húzódik vissza (Levél Weöres Sándorhoz, 1938), s aki már csak távolból nézi, amint "Rég reménytelen hadat visel a két szomorú fajta" (A boa etetése, 1943).
Az antifasiszta egységfronttól távolodó külön utak egyike volt a népiesek "harmadik út"-ja. Ez lényegében egy szociális vonásokkal mélyen átitatott, erősen paraszti, "népi", sőt faji jegyekkel felruházott plebejus demokrácia lett volna. Történeti-ideológiailag a koncepció megalkotói abból indultak ki, hogy az 1919-es vereség szerintük bebizonyította: a munkásosztály nem képes a magyar társadalmi átalakulás vezetésére és megvalósítására. A munkásosztály éppen ezért a népiesek legtöbbje szemében mindvégig nem mint az antifasiszta népfront vezető ereje szerepelt, hanem csupán mint a vezető paraszti erők lehetséges szövetségese. Féja 1936-ban így ír: "Ma már mindyájunk előtt világos, hogy e földdarab szervezett ipari munkássága önmagában csak kérészéletű politikai kalandokra képes. Emellett nyilvánvaló lett a marxizmus ideológiai merevségének a csődje is. Az ipari munkásságnak ott a helye {321.} a paraszttömegek mellett, mint elsőrangú szövetségesnek." Veres Péter ehhez hozzáfűzi, hogy "Féja megállapításai igazak: Kelet-Közép-Európa országaiban sem az ipari munkásságnak, sem a polgárságnak nincs jövője. A parasztságra vár ... a politikai rend megszervezése." Ez a felfogás, ha részleteiben módosul is, öntudattal vagy aggodalommal kifejtve, publicisztikában és lírában elmondva, lényegében 1945-ig változatlan marad. A "harmadik út" eredetileg a kapitalista és a szocialista út között keresett átjárót. Amikor a harmincas években színre lépett és terjedt a fasizmus, ez az útkeresés fokozatosan illuzórikussá vált, hiszen a választás lehetősége egyre inkább a fasizmus vagy a demokrácia között volt lehetséges. Ezt a "demokráciát" azonban, amely a haladó polgársággal való szövetséget is jelentette volna, a népiesek szkeptikusan szemlélték. A szocializmusról sajátos felfogás élt bennük, viszont saját szociális követeléseik nagy részét az új körülmények között a fasiszták demagóg szólamai visszhangozták. "Jelszavaink jó részét a kormány hivatalos programjában láttuk viszont" – írja Illyés Gyula, midőn Zilahy Lajos az Új Szellemi Frontban a Gömbös-kormány reform-propagandistáivá akarja megnyerni a népieseket. Ellenérzéseik az idegen fajta imperializmussal szemben megerősödnek, amikor az Ausztria letiprása után megjelenik a Lajtánál, s közvetlenül fenyegeti a külön "magyar radikalizmust", "magyar forradalmat". A népiesek szocializmusa és radikalizmusa – mint Révai József a Marxizmus és népiességben kimutatta – ezért szívhatott magába néhány veszélyes elemet is, mert a "minőségi szocializmust", a "Hendrik de Man-féle szocializmust" kereső igyekezetükben nem látták világosan, hogy nem mindegy: kinek a segítségével kapja meg a parasztság a földet. A munkásosztály vezetéséről való lemondás így juttatott több népi írót a faji és nacionalista eszmék veszedelmes közelébe, amelyek már semmiképpen sem voltak harmadikutasnak nevezhetők.