A humanista szellem védelmének hadállásai – Elefántcsonttorony vagy elkötelezettség

A fasizmus veszélye a nép és irodalma számára nem volt hasonlítható semmilyen addigi megpróbáltatáshoz. Nem lovagias ellenféllel folyt a küzdelem; a brutális és gyilkos embertelenségnek, a kultúra gyűlöletének, a szellem minden értéke meggyalázóinak, egy új rabszolgakor előkészítőinek brávó serege tört rá ekkor Európára. Nem csodálható hát, ha az erős szocialista kultúra hátvédjével nem rendelkező magyar irodalom sok esetben nem a bátor szembeszállás attitüdjét választotta, hanem végigjárta a megrettenés és menekülés pokolbéli útjait is.
A hátrálás azonban lassú, az ellenállás szívós volt, a kultúra védelméről, a hűségről kevesen mondtak le; verskötetek és verssel teli papírlapok nem egy írót kísértek el – egészen a tömegsírig. Az "új, ordas eszmék" elleni védekezés első önkéntelen mozdulattal a múlt humanista kulturális értékei és a korabeli Európa nagy szellemei után nyúlt. A Nyugat jeles műfordítói nyomán haladva a világirodalom minden égtáján felkereste egy szorgos nemzedék azokat az értékeket, amelyekkel – úgy vélte – átvilágíthatja az elboruló homályt, s fenntarthatja a korrespondenciát az európai kultúrával. Dekameronok sorozata jelenik meg ekkor; Roger Martin du Gard Thibault-családja a béke hírnöke lesz; Thomas Mannt pedig, a "fehérek közt egy európait" úgy fogadja többször is a magyar irodalmi élet, mint "a fényt, melytől világlik agyunk, | hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." Szerb Antal Világirodalom története s még előbb Babits könyve: Az európai irodalom története önkéntelenül is dacos hitvallást jelentettek a lapos provincializmus terjeszkedése ellenében, amely értetlen gyanakvással és gyűlölettel figyelte az ezek-{325.}ben megnyilvánuló humanista szellemet. Babits maga kimondja előszavában, mi is volt a szándéka művével: "Ma, a nagy áram gyengülésének, az európai kultúra felbomlásának, az emberi tudat megszakadozásának és elsötétülésének idején, még egyszer, röviden lejegyezni azt, amit elfeledni kezdünk, s palackba dobni az ismeretlen jövendő számára."
Folyóiratok kelnek életre akkoriban, melyeket a humanizmus, a klasszikus kultúrák szolgálatának szentelnek munkatársaik (Apolló, Sziget); gyűjteményes kötetek, antológiák jelennek meg (Európai költők antológiája, Írók a viharban stb.), melyeknek tárgya a béke, a gondolat szabadsága. A Nyugat "harmadik nemzedéke", az Ezüstkor (1943) gárdája folytatja e hagyományokat; védelemért a francia szellemi élethez, a latin világossághoz fordul, végsőkig fejleszti a mesterség közegét, a költői nyelvet, szürrealisztikus képekbe menti szépségeszményeit, a belső emigrációnak ilyen formáiban tiltakozik a kor durvasága és vad indulatai ellen.
A hazai hagyományok is feltámadnak. Ady, Kölcsey példája, 1848–49 nagy tanulsága elsősorban az emigráció íróinak, Révainak, Bölöninek a tollán új életre kel, de Móricz Magvetőjében és a népi írók legjobbjainak tanulmányaiban is a megtartó múltra támaszkodás igénye él, s Bóka László Magyar Nemzeti Lantjában a tiszta értelmű hazafiasság csendül fel.
Az intellektualitásnak kényesen kell ekkor őrködnie önnön tisztasága felett; ez, sajnos, nem mindig jár sikerrel. Az első riasztó jelekre, a "százezer esztendős ösztönök zajos zsibongására" (Hevesi A.) a racionalizmus fényei válaszolnak. Erre valóban nagy szükség van, hiszen "a szellem kizárólagos naiv tisztelete, a művészi játékosság túlhajtott igénye vagy a sziporkázó értelem öncsodálata nem kutatta néha, honnan származnak az új eszmék; beáramlottak ezek az írói alkotóműhelyekbe és beszivárogtak a német szellemtörténeti módszer palástja alatt az irracionáliák, a ,csodák' mítoszának elemei olyanok műveibe is, akik – mint például Szerb Antal – írásaik "kristályos gondolati tisztaságával, stiláris átlátszóságával, a mondatoknak az utolsó szegig kivilágított egyértelműségével" protestáltak különben "egy dühödt és sunyi kor gázködös, halálos halandzsája ellen" (Kardos László szavai). Az irodalomtörténetíró Féja Gézán Rónay György kéri számon a "rációt, a világosságot, a tiszta fogalmakat"; Lukács György Moszkvából hadakozik az irracionalizmus mérge, az "ész trónfosztása" ellen; idehaza pedig Bálint György Thomas Mann szellemiségének ellenpéldájával világítja meg, hogy az irodalomba belopózott "misztikus akarati elemek, az ösztönösség, az intuíció, az ős-szorongás és ős-indulatok, a tömeglélek mélyén rejtező homályos érzelmi elemek kihangsúlyozása és feltétlen felmagasztalása az intellektuális lelkiismeretességgel és renddel, a racionális-logikus társadalomszervezéssel, a kultúrából és tudományos felismerésből fejlődő ethossal szemben: ezt jelenti a fasizmus szellemi vonatkozásban". Kecskeméti György, a mártírként elpusztult jeles esszéista a "súlytalan ködmasszákat görgető", szellemi játékot folytató írókat arra figyelmezteti, hogy "a dinamikus ellenforradalom, ha egyszer hatalomra jut, nem fog megelégedni azzal, hogy az irrealitás felelőtlen, de még mindig ezer szépséggel színes mezejére szorítja ... a teremtő szellemet, hanem nyílt erőszakkal fogja azt elnémítani".
Éppen ezért van különös jelentősége az egyébként konzervatív esztétikai rendszerre, a 18. század racionalizmusára s egy hűvösen zárt szemléletre {326.} támaszkodó Halász Gábor új irányt és új igényt bejelentő szavainak az évtized fordulóján (A stilizálás alkonya, Portré és tabló stb.). Halász a kuszaság és zűrzavar ellen lép fel a realizmus igényével, álmatag bolyongások és bágyadt hangulatképek helyett a valóság ábrázolását követeli. "Vissza a lényeghez" – adja ki a jelszót; így reméli, hogy foganatja lesz utolsó írásának, amelynek címe is oly jellegzetes: Továbbjutni!
Ekkor azonban már – késő volt. A háború szörnyű nyomása alatt nem lehetett szó az irodalom nagyobb vállalkozásairól. Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György, Radnóti Miklós, Salamon Ernő, Lukács László, Fenyő László, Sárközi György s még annyi sok értéke a magyar irodalomnak (mintegy száz író, tudós és publicista) küzdelme a fasizmussal nem maradt csak szellemi küzdelem. A magyar ellenállási mozgalom viszonylagos gyengesége és halványabb vonzereje miatt nem volt közöttük egy sem, aki hasonlóan a francia vagy szovjet írókhoz, fegyvert foghatott volna életéért és a költészet végső jogaiért. Szenvedélyes antifasisztákat és olyanokat is, akik elkerülték és nem vállalták a harcot, rezignált menekülőket, bátortalan, szelídszavú intellektueleket egyaránt, válogatás nélkül lökött tömegsírba a fasizmus. Mártíriumukra visszatekintve, azokat igazolta az idő, akik a míves formákhoz méltónak tartották az elkötelezett, harcos gondolatot.
A mártírok sorát József Attila nyitotta meg, az ő megtöretése csak bevezette azt a sort, amelyből menetelések közben, a tömegsírok széléről vagy a harcterekre hajszolt munkaszolgálatos-századokból a halálba hullott annyi értékünk, akiknek pusztulását máig sem heverte ki a magyar irodalom. A béke, amelyben férfivá ért ez a nemzedék, nem volt igazi béke, csak fegyvernyugvás.

Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek

között neveltek engem gyilkosok, megszoktam

rég a harcot itt...

írja Radnóti Írás közben című versében. S valóban a kor irodalmában ott remeg állandóan a félelem a "suhogószárnyú, fekete háború" borzalmaitól, s a szüntelen vágy a pillanat után, amikor az öldöklő világháború véget ér, s a béke zászlóinak "fehér selymei lobognak már a szélben" (Kassák). Babits Vörösmarty utolsó "ragyogó, józan és vallásos" szavára, a Béké-re emlékezvén, nem lát nagyobb bűnt és veszélyt, mint a háború elkerülhetetlenségének gondolatában való "sötét megnyugvást, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt, mindig így lesz!" A szocialista Forbáth Imre expresszionista módon lávázó látomásából a múlt háború borzalmai villannak fel, Jankovich Ferenc vagy Hollós-Korvin Lajos költeményeiből pedig az új háború gyűlölete csap elő; a katolikus Rónay György előtt Jeruzsálem pusztulásának rémséges víziója merül fel, ha saját korára tekint.
A háború közvetlen veszélye néhány évig elkerülni látszott hazánkat, de érezni lehetett már, hogy "egyre keskenyebb karéjban, keringve száll a keselyű idő" (Vas István). "Az, idill évei voltak ezek – írja Sőtér István –, de a halál vetett rájuk árnyékot. Radnóti Miklós idilljét járta át legmélyebben a halál előérzete, de ez az előérzet ott bujkál Szerb Antal és Halász Gábor műveiben is, s a kor legnagyobb költője, a tőlük annyira különböző s mégis annyi keresésben, annyi intellektuális mámorban velük rokon József Attila is {327.} elébe fut a halálnak." Ha a veszély elől való hátrálás eme végső stádiumának lelkiállapotait felvillantó költői műveket fellapozzuk, az apokalipszis minden vad képzete előttünk áll. A "szép halál" vágya, a "barlang lét", a magány gyötrelme, az eltaposottság tehetetlen érzése, az "idő mulatásának", a "csodavárásnak" lelkiismeret-furdalásai, az ember elaljasodása felett érzett undor és megcsömörlöttség kifejezése még csak együttérző szánalommal-tölthetnek el bennünket; de a szorongató üldözöttség rácsokat szaggató halálfélelmes sikolya már szíven üt. "Halál, halál mered az útnak alján" – írja Salamon Ernő, a kommunista költő; "Halál a vágyam és halál a kertem, | Sétálgatok fekete szirmú kertben" – visszhangozza őt a szocialista Vető Miklós. "Járkálj csak halálraítélt!" – biztatja még önmagát Radnóti, de már a "rémülettől fehér és púpos lett az út!" előtte. S ettől kezdve a félelem, az iszonyat képei sokasodnak meg a magyar lírában. Sárközi "vad lépteket hall a szívdobogásban", "baljós üstökös gyúl az égen", az őrült fantómnak "tűzvészként fénylik iszonyú arca"; Fodor Józsefnél: "Jelek jönnek, s szemükben öldöklő halál!'' Pásztor Béla szemei előtt "máglyafényű alkonyat" izzik, s éjeiben rém jár körül kopó haddal. Zsigmond Edénél "cintányér hangja riaszt indulóra", Radnóti Huszonkilenc évében "harsogó vadászat kél ... s az elbukó nap vérében árva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak." Ha álmodik: "falban a tégla sikolt", ha ébren jár: "kígyó fütyöl az úton s vijjogva fújni kezd a szél." Fenyő László verseiben "lábhegyen jár a félelem", s "mint a hurokba szorult vad" érzi: "komorul a gyöngy táj ... bealkonyult." Jékelynél: "... halomban áll a csont és szemét"; Nagy Lajos az Egyiptomi íródeákban azt érezteti: megfullad a hazugság és a terror légkörében, Kassák pedig így fejezi be egy versét: "... meghalok a tél fogai között."
A görcsös rémület szülte vízióknak nincs száma és határa, az infernális félelmekben egy szörnyű kor megtaposott emberi öntudata vacog. Lehetett-e mélyebbre jutni? Semmiképpen! Csoda-e, ha még abból az elefántcsonttoronyból is felhangzik az éles tiltakozás hangja, amely addig a humánum gőgösmagas őrhelyének számított?

Nem, nem! menni s cselekedni kell!

Harcot a Harc ellen! és a Tett

gyilkos lelkét tettel ölni meg ...

riad fel Babits már korán félrevonulásából, kényesen őrzött békéjéből. Pedig ez az elefántcsonttorony sokak tekintetét eligazító védő várnak épült, amely távoltartja a "barbár, gyilkos és hazug" kort, amelyben Erasmust, a bölcs kívülállót olyan nagy tisztelet övezte. Noénak érezte magát Babits, a hullámokon hánykolódó bárka utasának, a 19. század liberális eszményeit konzervatívan őrző tanítómesternek, akitől idegen a kor vad zsivaja, a fajok és osztályok harca; úgy érezte, ez a feladata: "A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret nyugtalanságát. Megőrizni egy jobb jövő számára az emberiség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét." A magyarság megmaradását a mélybehúzódó ősi restségben, a megtartó "nemzeti inerciában" látta, de éreznie kellett "a nagy vizek zúgását", megingott alatta "az iszamos föld" s nem segített már az átok sem, az új vízözön, amelyet istenétől kért. Ekkor döbbent rá "alkonyodó fejjel", hogy:

{328.} ... vétkesek közt cinkos, aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér:

nincs mód nem menni, ahova te küldtél.

mert gyönge fegyver szózat és igazság.

Nincs is itt haszna szépszónak s imának,

csak harcnak és a hatalom nyilának.

Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,

Harc és pusztulás prófétája lettem.

(Jónás könyve, 1939)

Babits leszállt "a kínoknak eleven, süket és forró sötétjébe" s megtalálta a keresett hangot. Szavai "hibátlan hadsorba" álltak, hogy a megérzett pusztulás közelgő idején felrázza az értőket és hallókat, s hogy ezzel az elszabaduló barbárság nyitánya előtt messzevilágító példát adjon az egész magyar irodalomnak azzal, hogy lélekben csatlakozott a küzdőkhöz, akik az elkötelezett, harcos humanizmust szegezték szembe az embertelenséggel.